Valamikor 1991 végefelé útjára indult egy sorozat, még a Magyar Televízió keretein belül. A dokumentum-riport műfajban 6 év alatt, valamennyi televízióprogram közül ez volt legnézettebb. Alkalmanként 3,2-3,8 millió ember volt rá kíváncsi.

Szép történetek, valóságos mesék sorakoztak benne, valóságos hétköznapi hősökkel. A benne szereplő témák és személyek mindig itt éltek közöttünk: az asszony, aki menthetetlenül beteg kislánya életét saját kezűleg oltotta ki, végigjárva aztán a bűnhődés stációit; az alig tinédzserkorú vállalkozó, aki - iskola mellett - napi 8 órát gazdálkodik saját földjén, saját állataival, miközben állandó csempészéseivel a törvényesség és a törvénytelenség papírvékony mezsgyéjét járja át nap, mint nap; a magyar-belga asszony, aki nyaranta csak azért jár haza Budapestre, hogy a Vörösmarty téren, egy padon üldögélve egy kézzel írott táblával szólítsa le - egy kis céltalan beszélgetésre - a ráérősen sétálgatókat; egy férfi, akit lavinaszerűen temettek maga alá állandó kölcsön-ügyletei, mígnem elege lett az adósai elöli menekülésből és önmaga jelentette fel magát a rendőrségen.

Tanulságos, szép emberi történetek voltak ezek - emelkedettségünkről és botlásainkról, egyediségünkről és megismételhetetlenségünkről. Nemcsak a nézők szerették: a szakma Pulitzer-díjjal jutalmazta Az én mozim-at.

A honi televíziózás piacosodása az utóbbi 3-4 évben azonban valósággal száműzte a képernyőről az ilyen típusú, értelmes és érzelmes műsorokat. Pedig az emberi történetek, a hozzánk hasonlók sorsa mindig érdekes, - hiszen akár velünk is megtörténhetett volna.

Talán ezzel magyarázható, hogy Az én mozim történeteire még ma is sokan emlékeznek. Friderikusz Sándortól sokan kérdezték: mikor folytatja?

Nos, 2000. október 16-odikától újra elindult Friderikusz: Az én mozim folytatódik... című műsora, ennek az igénynek megfelelve, újból megmutatva a showman komolyabb arcát. Többéves kutatómunka után, 2000. augusztus eleje óta sorozatosan készülnek a felvételek, az új epizódok. Találkozhattak azzal a 17 éves kislánnyal, aki felnőtteket meghazudtoló felelősséggel éli életét; megismertettük Önöket azzal a családdal, akik szörnyű tragédiában vesztették el egy gyermeküket, de később három pici babával ajándékozta meg őket a Sors. Emberi sorsok és történetek, melyek akár velünk is megtörténhettek volna: egy őrségből szökött kiskatona, aki forrófejű tettének következményeit még mindig viseli; egy portugál apáca és egy magyar orvos, akik hazájuktól messze igyekeznek jót tenni; egy fiú, aki a pusztában él, magányosan, de boldogan, és még olyan sokan mások.

Megdöbbentő módon azonban már a műsor indulásakor találtunk egy, akár ebbe a műsorba is illő szereplőt. Pontosabban inkább ő találta meg Friderikusz Sándort. Egy asszony, akinek - nyugdíjas újságíróként - az a hobbyja, hogy minden hazai és vidéki újságot elolvas és - kéretlenül - Az én mozim-hoz gyűjt témákat, immáron 10 éve. Archívumát májusban elhozta és Friderikusz Sándornak ajándékozta. Amikor pedig Sándor ki akarta fizetni a lenyűgöző és alapos munkát, nem fogadta el a pénzt, mondván: jómódú férje minden kiadását fedezi, mit kezdjen ő a pénzzel. "Akkor ki fogom írni a műsoraim stáblistájára Önt, mint ötletadót" - ajánlotta Friderikusz. Azonban ezt sem engedte a hölgy, mondván: megelégszik ő azzal a tudattal, hogy az októbertől látható "Friderikusz: az én mozim folytatódik..."-nak ő lesz a névtelen társszerzője.

Köszönjük, hogy Önök ezt a műsort is szívükbe zárták! Elvégre a nézők szereteténél nincs nagyobb elismerés.

a lap tetejére


Vissza a nyitólapra



"...Alkalmanként 3,2-3,8 millió ember volt rá kíváncsi…"






"...tanulságos, szép emberi történetek..."







"...a szakma Pulitzer-díjjal jutalmazta..."







"...a névtelen társszerző..."