Eric, a győztes

Ennek a történetnek a főszereplője az a férfi, aki számomra az olimpia sztárja volt - és ezzel egyetlen hazai érmesünket sem akarom megbántani. Mert természetesen attól, hogy hirtelen felfedeztem magamnak (zárójelben teszem hozzá több millió tévénézővel együtt) Ericet, az angolnát, attól persze ott kuksoltam a TV előtt - például - Kovács Áginak, Csollány Szilveszternek vagy Bárdosi Sándornak drukkolva.
És mégis azért mondom, hogy Eric Moussambani volt nekem a sztár, mert megmutatott valamit a sportból, valamit - amiért szerintem - valaha az olimpia létrejött.
Régen örültem annyira, mint amikor kb. a kétszázötvenedik telefon után, agyongyötört asszisztensem bejelentette, hogy végre megvan, szinte biztos már, hogy Eric Moussambanit megszereztük, mert sikerült áttörnie menedzserén és valahová a CNN és az NBC közé beszuszakolta azt a pár napot, amennyit képes rám szánni a világsajtóban való körtáncolása közben.
Eric ugyanis tudja, hogy ezt a hirtelen jött népszerűséget okosan be lehet fektetni: esetleg emiatt tud majd egyetemre járni, vagy nem utolsó sorban rátalálni egy normális méretű uszodára és egy szakképzett edzőre. Mindezekről ugyanis az olimpia éremmentes sztárja úgy három-négy hónappal ezelőtt még nem is álmodhatott.
Ismerkedjenek meg vele közelebbről.

Eric Moussambani valóságos világsztár a sydney-i olimpia óta. 1978. május 31-én született, azóta is Egyenlítői-Guineában él. Most nyáron fejezte be középiskolai tanulmányait. Életében először hagyta el országát, amikor elindult Sydneybe az olimpiára.

- Eric, hányszor volt az olimpia óta abban a bizonyos húsz méteres medencében, amelyben az olimpiára készült otthon?

- Azóta csak egyetlenegyszer. Az olimpia óta összesen négy napot voltam otthon és tudja, a legviccesebb az, hogy amikor most újból megláttam azt a medencét, amiben korábban edzettem, már olyan kicsinek tűnt, mintha pezsgőfürdő lenne. Nem is értem, hogyan voltam képes ebben felkészülni.

- Addig amíg edzett, nem tűnt fel, hogy azért ez egy kicsi medence ahhoz képest, amit majd teljesíteni kell az olimpián?

- Az az igazság, hogy amikor elkezdtem az edzéseket, még fogalmam sem volt arról, hogy milyenek is lehetnek a nagy uszodák és az olimpiai medencék. Azt gondoltam, hogy nagyok, de hogy ennyire, az még álmaimban sem fordult meg a fejemben. Amikor aztán Sydneyben beléptem az úszócsarnokba, és megláttam azt a végeláthatatlan medencét, úgy gondoltam, hogy ezt én képtelen leszek végigúszni.

- Addig amíg az olimpiára nem jutott el, videófelvételről sem látott ekkora medencét, vagy fotóról, képről sem?

- Újságokban láttam már ilyet, de a valóság azért mégis egészen más.

- Hazaérkezése után ünnepelték-e olyannyira otthon, mint amennyire sztárja lett az olimpiának Sydneyben?

- Természetesen nagyon-nagy ünnepség várt otthon is. Elsősorban a családom, édesanyám, a testvéreim és a nagybátyáim gratuláltak, és nagyon boldogok voltak, hogy ilyen sokat olvashattak rólam az olimpia kapcsán. De még hazám elnöke is fogadást adott tiszteletemre és gratulált a szereplésemhez. Ugyanis - ahogy ő mondta - jelentős dolog volt, hogy nevemtől zengett a világsajtó.

- Amennyiben?

- Hazám, Guinea nem szólt még ekkorát a világban ezt megelőzően sohasem. Ezért is gratulált az elnök személyesen nekem. Azt mondta, hogy amióta az olimpiákon szereplünk, soha senki nem lett ennyire híres, mint én. Ráadásul országunk először vett részt úszócsapattal is az olimpián, és hogy az úszócsapat egyik tagja ilyen ismert lett, az sokat számított országunknak is. Az elnök ezért is bíztatott arra, hogy folytassam, edzek csak tovább, hogy öregbítsem hazám hírnevét.

Egyenlítői Guinea-i sportolók először 1984-ben Los Angelesben indultak olimpiai játékokon. Gusen Vera sprinter azóta minden nyári játékon ott van, de sajnos érmet sem neki, sem más guineai sportolónak az elmúlt 16 évben nem sikerült szerezni.

- Egyébként az 1.52.72-es eredménnyel személy szerint Ön ill. az elnöke elégedett volt?

- Mi tagadás, az olimpiát megelőzően én soha életemben nem úsztam száz métert egyfolytában. Azonban biztos vagyok abban is, hogy ezt a negatív rekordot előbb-utóbb meg fogom dönteni, és a közeljövőben egyre rövidebb idő alatt képes leszek leúszni ezt a távot. Persze, ezt az eredményt csak azok értékelik, akik tudják, hogy milyen nehézségek árán jutottam el Sydneybe. Meg kell, hogy mondjam - és remélem, hogy ettől nem fog nagyképűnek tartani -, én is bizonyos fokig sokra értékelem a saját erőfeszítéseimet.

- Nagy erőfeszítés volt tényleg? Tíz hónap alatt megtanult olyan szinten úszni, hogy legalábbis az olimpiai elődöntő rajtkövére állhasson. Sokat kellett ezért tenni, dolgozni?

- Az egész úgy kezdődött, hogy hazámban ez év januárjában rendeztek egy úszóversenyt, amit én megnyertem, de arról szó se volt, hogy ennek következtében akár esetleg kijuthatok az olimpiára is. Arról, hogy Sydneyben egyáltalán indítanak, csak egy hónappal az olimpia kezdete előtt szereztem tudomást. Képzelheti milyen erőfeszítésbe került megtanulni úszni úgy, hogy edzőm is csak az első két hétben volt, aztán otthagyott, mert összerúgta a port az úszószövetséggel. Így nekem egyedül kellett folytatni a felkészülést. Minden nap egymagam úsztam, Sydneyben is mindenféle segítség nélkül próbálkoztam a lehetetlennel. És nem volt valami felemelő érzés az se, hogy míg más országok úszóit láttam, amint edzőjükkel dolgoznak, én közben magamra voltam hagyva. Így aztán ezekről a versenyzőkről voltam kénytelen lemásolni a gyorsúszás technikáját, gondoltam: talán így is menni fog. Bizony, én a gyorsúszás technikájáról semmit sem tudtam, korábban én csak az úszás kedvéért úszkáltam.

- Tehát, ha jól értem, Ön kilenc hónap alatt tanult meg úszni, mert az idén januárban Ön legfeljebb pancsolt a vízben, de szabályosan - még ha olyan szabályok szerint is, ahogy Ön gondolta - úszni nemigen tudott.

- Mondom, az olimpiához képest kilenc hónappal korábban indítottak egy versenyen, de hogy nekem Sydneyben indulni kell, azt csak kb. egy hónappal az olimpia kezdete előtt tudtam meg. Persze megfordult a fejemben, hogy ha az olimpián indulok, ott olyanokkal kell versenyre kelnem, akik sok-sok éve edzenek és készülnek erre.
Ráadásul, amikor megérkeztünk az olimpiára először azt hittem, hogy csak ötven métert kell úsznom, és erre hangoltam rá magamat. Aztán amikor közölték, hogy nem ötven méteren, hanem százon indítanak, igencsak kétségbeestem: hogy fogom tudni teljesíteni, amikor otthon a húsz méter is komoly próba elé állított? És amikor ott álltam a rajtkövön, magam előtt az ötven méteres medencével, és tudtam, hogy ezt oda-vissza le kell úsznom, ha törik, ha szakad, akkor az erőt és a bátorságot a vízbe ugráshoz mindösszesen az adta, hogy én voltam hazám első úszója, aki ebben a sportágban szerepelt az olimpiai játékokon. Tehát, összeszorított foggal ugrottam a medencébe, szinte vacogtam, annyira féltem, de tudtam, hogy ha megcsinálom, akkor büszke lesz rám az én hazámban mindenki.

A száz méteres gyorsúszás eme előfutamában hárman álltak a rajtkövön. Eric két riválisa azonban még az indításjelző megszólalása előtt beugrott a vízbe, őket tehát kizárták, így Ericnek egyedül kellett végigúszni a 100 méteres távot.

- Az Ön országában egyáltalán ki döntötte el azt, hogy indulhat Sydneyben?

- Az Úszószövetség elnöke, természetesen. De minden oka megvolt arra, hogy engem jelöljön, hiszen mindkét előzetesen otthon rendezett úszóversenyt én nyertem meg. Az is igaz, hogy ezekre a versenyekre - hiába hirdették meg - rajtam kívül valahogy senki sem jelentkezett. Nem értettem magam sem, de egyedül álltam akkor is a parton, ott is egyedül kellett nekivágnom.

- Ott is?

- Úgy látszik ez az én formám. Nem tehetek róla.

- Egyébként miért csak 22 évesen tanult meg úszni?

- Korábban is tudtam én úszni, vagy inkább csak úszkálni, de előtte inkább csak kosárlabdáztam. Ezt azért hagytam abba, mert eltörött egy ujjam. Utána röplabdázni kezdtem és ezzel párhuzamosan elkezdtem úszkálni, már csak azért is, mert ahol én élek, ott annyi víz van, főleg tenger és folyó, hogy még ajándékba is tudnánk adni bármely más országnak. Ráadásul a falu, ahol én lakom, szintén a vízparton található, tehát gyerekkorom óta sokat fürödtem ott.
Medencében először egyébként tizenhárom éves koromban voltam. Akkor csak a lábtempót és a kézmozdulatokat mutatták meg, de nagyon nem tetszett a dolog, túl fárasztónak tűnt. Viszont arra jó volt ez a próbálkozás, hogy valami fogalmam legyen arról, hogyan lehet fönnmaradni a víz színén. Ezt például húsz méteres távon remekül ment, a bajok utána következtek.

Ki gondolta volna, hogy ennek ellenére Eric a 2000-es olimpia első számú sztárja lesz. Egyben némi heccelődés tárgya. Eric, az angolna jelzőt kapta a legtöbb újságtól, sőt a pólókon nyomtatva ugyanezt láthatják is. Ericből tehát világtermék lett.

- Tetszett Önnek az a jelző, amit a neve mellé biggyesztettek az olimpia után, nevezetesen az "Eric, az angolna"?

- Nem nagyon, mert csúfolódásnak tartom, úgy gondolom, hogy ezzel gúnyolnak engem azok, akik mit sem tudnak a körülményeimről. Persze voltak jó érzésű emberek is, akik ilyeneket mondtak, hogy "Eric, a fenomén", vagy "Eric, a király". Sőt volt egy újság, aki egyenesen "Eric, a hős" címmel tűntetett ki. Ez már például sokkal jobban tetszett. Komolyra fordítva a szót, úgy érzem, hogy tényleg valami nagyot tettem és a jobb érzésű emberek is biztosítottak arról, hogy jelentős dolog volt, amit csináltam. Mielőtt Önhöz érkeztem, Londonban voltam, ahol az újságokban ismét "Eric, az angolna" címmel illettek. Sőt, olyan pólókat is árulnak, amire ez van rányomtatva.
Sebaj, nem tudnak ezzel különösképpen idegesíteni, tudomásul veszem, úgysem tehetek ellen semmit.

Eric nemigen tudott mit kezdeni a hirtelen jött népszerűséggel. Legfeljebb annyiban élt vele, hogy mindenáron meg akarta keresni az általa úszóhősként tisztelt Michael Klimet és Ian Thorpe-ot.

- Jelentett-e Önnek valamit, hogy a két ausztrál úszózseni személyesen is gratuláltak Önnek?

- Hát persze. A legfelemelőbb élmény volt számomra velük találkozni. Teljesen meglepett, amikor odavezették hozzám őket azzal, hogy Michael Klim, Ian Thorpe és Gran Hecket - aki szintén ausztrál úszó -, meg akarnak velem ismerkedni. Mindhárman azt mondták, hogy büszkék rám és gratulálnak. Képzelheti, hogy mit éreztem, hiszen ők a legnagyobb bálványaim voltak és én mindig is hozzájuk szerettem volna felnőni. Bezzeg ők értették, hogy miért fontos az, amit tettem! Ahogy mondták: a hírnév, aminek most örvendek, az fantasztikus, de ők inkább azért az erőfeszítésért voltak büszkék rám, amit tettem annak érdekében, hogy ott legyek az olimpián. Michael Klim például azt mondta: az olimpiai játékokon a részvétel a fontos és nem a győzelem. Én pedig ezt örömmel elhittem. Sőt még azt is mondták ezek a valóságos úszózsenik, hogy szerintük - ha a továbbiakban is kitartóan készülök - utolérhetem őket és ott lehetek a következő olimpián Athénban is.

- Csodálkozott-e azon, hogy a legtöbb nemzet úszó csapata - a sikerét követően - együtt akart Önnel vacsorázni? Tehát időpontért folyamodtak Önhöz, és Önnek nem is volt annyi szabad órája, hogy mindenkit napirendjére tűzzön ott Sydneyben?

- Hát ezt már magam sem értettem. Annyi csapat, küldöttség hívott, és kért tőlem találkozót, hogy nem is tudtam eleget tenni a sok-sok meghívásnak. Persze, a barátságot, illetve a barátkozást nagyon sokra tartom, de még mindig ott lehetnék Sydneyben, ha minden ebéd- és vacsorameghívásnak és fogadásokra való invitációnak eleget teszek. Fantasztikus volt a számomra, hogy szinte mindenki akivel találkoztam, őszintén csodálta a teljesítményemet.

- A világ hírességei - sportolói és nem sportolói - közül kikkel találkozott az elmúlt hónapokban, az olimpia óta mondjuk elmúlt másfél-kettő hónapban, akikre valaha mondjuk csak képeslap címlapján volt módja felfigyelni?

- Óh, hát el sem tudom sorolni, hogy mennyi híresség kért tőlem autogramot, és hívott meg a hazájába. Például a százméteres síkfutó bajnok - hogy is hívják -, Morris Green, aki egyenesen több hétre hívott meg az otthonába. Egyébként egy idő után már pihenni sem igen tudtam - Sydneyben -, mert csak jöttek-jöttek az olimpiai szálláshelyemre a sportoló-sztárok, hoztak ajándékokat, a legtöbben velem közös fényképet akartak. Nem is értettem pontosan, hogy ez a sok-sok híres ember, miért akar velem személyesen megismerkedni, hiszen ők sokkal híresebbek mint én, mégis mit tettem, amivel kivívtam a tiszteletüket? De természetesen mindenkivel nagyon kedves és barátságos voltam, és ahogy észrevettem: mindenki nagyon megkedvelt engem is. Ez azért jó érzés egy olyan embernek, mint én, aki egy nagyon szegény afrikai országból, senkiként érkeztem az olimpiára.

Arra az előfutamra is minden jegy elkelt, amin Eric indult. Mint említettem másik két társával együtt állt a rajtkőre.

- Van kedve velem együtt, meg a nézőkkel együtt, most végignézni azt a jelenetet, ami tulajdonképpen híressé tette Önt? Az Ön százméteres gyorsúszását ott Sydneyben. Ha van kedve, kommentálja, hogy mit érzett húsz méternél, ötven méternél, hetvenötnél, hogy visszapörgessük az eseményeket.

- Jó rendben van, nézzük.

- Ez az uszoda ugye és hárman állnak a rajtkövön. De itt a másik két úszó előre beugrik, ilyen módon őket kizárták. Így maradt Ön egyedül az elődöntőn. Ön és a medence.

- Igen, bár amikor a két versenyzőtársam beugrott a vízbe és szólt a kizárást jelző duda, azt hittem, hogy engem zártak ki, amiért nem ugrottam bele a vízbe.

- Amiért nem ugrott be? Na, és itt elkezdte az úszást, itt még nagyon megy.

- Itt még nagyon sok erőt éreztem magamban.

- Tudta milyen idő kell ahhoz, hogy bejusson a középdöntőbe?

- Igen. Ha jól emlékszem, egy percen belül kellett volna teljesítenem ehhez. Éppen ezért az elején még bedobtam mindent.

- Itt még olyan, mint egy valóságos, sok éve kipróbált úszó. Most járunk ötven méteren. Mit érzett ötven méternél?

- Hát, itt bizony már elhagyott az erőm, viszont hallottam, hogy a közönség üvölt, állva tapsolnak és szurkolnak nekem. A forduló után a fülemben már csak a lelkes buzdítás hangja zúgott.

- És így ötven méteren túl, a hetvenöt méter felé közeledve, mit érzett?

- Hú, itt már nagyon elfáradtam. Ekkor szinte már nem is haladtam előre, csak úgy éreztem, hogy egy helyben csapkodok.

- Mikor érezte úgy, hogy állva úszik tulajdonképpen?

- Úgy hetvenöt méternél, tehát amikor visszafelé úsztam, a medence közepénél. Ugyan mozgattam a kezem, a lábam, de semmit nem haladtam... Itt ez most jól látszik is... Bárhogy csapkodtam, akárhogy is rúgkapáltam, mégsem jutottam előre.

- Nem érezte úgy, mint az ember rémálmaiban szokott lenni, hogy nagyon akar haladni, de nem viszi a lába? Hogy nagyon akart haladni, de nem vitte a keze és a lába?

- De, pontosan ez történt. Csapkodtam, rugdostam, mégsem haladtam.

- Nem tartott attól, hogy belefullad, hogy elmerül és esetleg baj lesz belőle?

- Jaj, dehogynem! Rettegtem, annyira féltem. De ezt ott nem lehetett kimutatni, mégiscsak az olimpián voltam. Bár amikor később megkérdeztem az egyik versenybírót, hogy ha elsüllyedek, mi történt volna, kihúztak-e volna, ő azt felelte, hogy nem, mert a versenyszabályok értelmében addig senki sem mehet a medencébe, amíg tart a verseny és egyetlen versenyző is ott van a vízben.

- És akkor itt az eredményjelző tábla. 1.52.72. Hát egy kicsit több lett, mint a pillanatnyi világcsúcs. Mennyivel sikerült rácáfolni a világcsúcsra?

- A világcsúcs? Száz méteren?

- Száz méteres gyorsúszásban.

- Ha jól tudom, negyven másodperc és még valamennyi.

- Több, mint egy perccel több, mint az Ön eredménye, én is valahogy így tudom. Ezt az egyéni stílust, hogy nagyon kidugja a fejét, ezt Ön dolgozta ki vagy az edzője?

- Mit mondjak? Ez a stílus a sajátom. Sok újságban meg is jelent, hogy Eric úszási stílusa: erőteljesen kiemelt fej, kéz- és lábcsapkodás. Ez már az én nevemhez fog fűződni, amíg világ a világ.

Ericet gyorsan szárnyára kapta a világhír, minden idők legkitartóbb sportolójának kiáltották ki, sőt az olimpiai hírességek dicsőségfalára is fel kellett írnia a nevét.

- Beszéljünk kicsit az Ön személyes életéről. Kik az Ön szülei, milyen családból való, vannak-e testvérei? Hadd tudjunk meg valamit Önről, ha már itt jár Budapesten.

- Öten vagyunk testvérek. Én vagyok a legnagyobb, tehát az elsőszülött fiú. Rajtam kívül van még egy fiú és három lány. Két húgom Spanyolországban él. Pár éve mentek oda az egyik Valenciaban, a másik Madridban tanul. Mi hárman pedig Guineában élünk édesanyámmal. Édesapám kameruni, de a szüleim nyolc éve elváltak egymástól.
Édesanyám egyébként egy utazási irodánál dolgozik. Emellett van egy kis talponállója, ahova én is eljárok segédkezni, meg van egy eléggé ledurrant taxija is, amivel gyakran magam is fuvarozom az utasokat. Apám ügyvéd, de most mint tolmács dolgozik egy követségen.

- Igaz az, hogy Ön erre az olimpiára egy guneiai szálloda húszméteres medencéjében készült fel illetve a helyi folyók valamelyikében?

- Ez pontosan így történt. Egy három csillagos szálloda húszméteres medencéjében edzettem. De nehogy azt higgye, oda se könnyen jutottam be! Kemény pénzeket kellett fizetnem ahhoz, hogy egyáltalán beengedjenek. És amikor nem volt pénzem, és nem tudtam fizetni a klubtagsági díjat, a főnök megtiltotta, hogy bemenjek. Ilyenkor vagy a strandot választottam, vagy egy folyót, hogy azért egyetlen nap se maradjon ki. Higgye el, nagyon komoly erőfeszítés volt már az is, hogy egyáltalán úszni tudjak. Heteken át hajnali négykor keltem, hogy fél ötre - ötre ott legyek a medence partján, mert akkor volt üres a szálloda uszodája és csak ilyenkor tudtam legfeljebb egy órácskát edzeni. Minden hajnalban négykor ébresztett az órám. Az külön nehézség volt, hogy mivel az én hazámban hajnalban igen hideg szél fúj, hosszú kilométereket gyalogoltam szélviharban azért, hogy a cudar körülmények ellenére is, nap mint nap készülhessek.

- Szóval annak ellenére, hogy sok esetben a mulatság tárgya volt az Ön úszása, azért mégiscsak kiderül, hogy igen sok áldozatot kellett meghozni azért, hogy Ön egyáltalán felállhasson ott a rajtkőre Sydneyben, ugye?

- Igen. És még akkor nem beszéltem arról, hogy senkitől nem kaptam egy fillér támogatást sem, miközben például sokkal többet kellett volna ennem. Ráadásul napközben dolgozni kényszerültem, gyakran majd leragadt a szemem a fáradtságtól. Anyám sokszor mondogatta is: "Hagyd abba fiam, mert bele fogsz halni ebbe! Nézzél inkább más sportág után." De én nem hagytam magam, azt feleltem anyámnak: "Nekem ki kell jutnom az olimpiára. Most már nem lehet megfutamodni." Mondanom sem kell, sok barátom kinevetett, és nem hittek abban, hogy én ott leszek Sydneyben. Egyedül talán csak a barátnőm buzdított, nap mint nap tartotta bennem a lelket. Sokszor még a hajnali edzésekre is eljött velem, csak hogy ne adjam föl. Edző és minden támogatás nélkül nagyon nehéz valamilyen eredményt felmutatni. Ezt elhiheti nekem.

- Van egy gyönyörű lány Egyenlítői Guineában, aki éppen úgy büszke volt Önre, hogy világsztár lett érem nélkül, mint amennyire büszke volt a mamája?

- Így van. És ez a lány nem akkor állt mellém, amikor híressé váltam, hanem még jóval előtte. Ezért is nagyon hálás vagyok neki, és manapság rá sem hederítek azokra a lányokra, akik azután csapódtak hozzám, hogy nevem lett az olimpián.

- Igaz az, hogy az Ön országában mindösszesen két darab uszoda van?

- Igen, de ebből - képzelje el - az egyik állandóan be van zárva, mert üzemképtelen. A másik uszoda pedig abban a bizonyos szállodában van, amiről beszéltem. Ezt a medencét pedig többnyire csak a szállóvendégek használhatják, tehát - ahogy mondtam - megtűrt személy voltam csak ott.

- Megváltozott-e Ön attól, hogy ilyen értelemben világsztár lett? Vezető televíziós társaságok, világlapok karmaiból sikerült kiragadni Önt egy-két napra ide Budapestre, annyi interjút ad, és a világ legkülönbözőbb pontjain, hogy se szeri, se száma…

- Azt hiszem az életem valamelyest megváltozott, mert egy senkiből most ünnepelt ember lettem. Azelőtt a kutya sem ismert, most azonban nem csak a hazámban, nem csak az én kontinensemen, de az egész világon ismernek az emberek és bárhova megyek, mindenütt összesúgnak a hátam mögött: "Oda nézz! Ott van Moussambani". Mindenki meg akar velem ismerkedni, mindenki meg akar érinteni, olyan ez, mintha igazi hírességé váltam volna.
De tudom, hogy ez az elismertség természetesen nem az eredményemnek szól, - annak nem is szólhatna -, csakis a teljesítményemnek. Annak szól, hogy én nem adtam föl, és fanatikusan hittem abban, amit csinálok. A saját példám bizonyította be, hogy ha valaki el akar érni valamit, akkor azt képes is elérni. Nem szomorkodni kell és nem lehet az ember pesszimista, hogy "ugyan minek belekezdeni, úgyse lesz ebből semmi". Hanem igenis tenni kell, nap nap után, akkor is, ha egy ideig kilátástalan a dolog. És akkor előbb-utóbb az eredmények igazolni fogják az elszántságot.
Ami persze az életvitelemet illeti, nem sok minden változott. Ugyanúgy élek, ugyanúgy együtt lakom édesanyámmal, mint korábban. De azt kell, hogy mondjam, Guineában október óta nagy becsben tartanak, hazám miniszterei is kivétel nélkül időpontot egyeztetnek velem, hogy találkozhassunk.

- Miniszterekkel, tábornokokkal és államelnökökkel parolázik otthon? Kapott netán szolgálati autót, szolgák tömege veszi körül? Szóval mi mindenben változtak az életkörülményei?

- Nahát azért személyzetről nincs szó, de valóban kapni fogok egy autót, ezzel akarnak otthon megbecsülni. Én azt mondtam, hogy ne nekem adják, hanem édesanyámnak, neki nagyobb szüksége van rá. Ugyanakkor észrevettem egy érdekes dolgot: régi barátaim nem ugyanúgy viselkednek velem, mint korábban. Az olimpia előtt sokat ökörködtünk, most meg mintha inkább tisztelnének engem és úgy viselkednek, mint egy valóságos úriemberrel. Azt például képtelen vagyok megszokni, hogy ha megyek az utcán, mindenki előre köszön nekem.

- Mi volt a legnagyobb élménye utazásai során? Melyik város, mely ország tette Önre a legnagyobb hatást?

- Nagyon sokfelé jártam. Az olimpia óta - mondom - csak négy napot voltam otthon. Megfordultam Londonban, ott egy televíziós díjátadó ünnepségnek voltam a díszvendége, de jártam Párizsban is. Nagyon tetszett Hongkong, New York. Vagy kétszáz interjút adtam a CNN-től a Time magazinon át az NBC-ig. Ennyi interjúban és utazásban bizony nagyon el lehet fáradni. És bármerre is jártam, mindenütt felismertek az emberek. Csak mosolygok magamban, amikor megérkezem egy-egy városba, és több száz fős tömeg fogad a repülőtereken, akár csak az államfőket. Mint hogyha előre közölték volna az emberekkel, hogy "Jön Eric, fogadjátok őt kellő tisztelettel!". Mosolygok a dolgon, ugyanakkor el is tűnődöm, hogy kitartásomat milyen módon jutalmazza a világ.

- Mibe fekteti azt a mérhetetlen pénzt, amit ezzel a hirtelen jött népszerűséggel keres?

- Az elmúlt hetekben létrehoztam egy alapítványt, amelynek segítségével sok hazámbeli éhező gyereknek fogok segíteni. Sajnos, nálunk nagyon sok ilyen gyerek van. Így aztán, amit keresek ezekkel az utazásokkal és interjúkkal, ebbe az alapítványba fektetem. Például az úszószemüvegemet, amiben az olimpián úsztam, egy jótékonysági kikiáltáson több mint háromezer dollárért vették meg, ezt a pénzt is ide utaltam. Tudja, nálunk és Afrika legtöbb országában is nagyon sok olyan gyerek él, aki beteg és szüleiknek nincs pénze gyógyszerekre. Sokan éheznek is, sok az árva, az elhagyott gyerek, úgyhogy az a kevés, amim van és amit adni tudok, azt az ő javukra fordítom.

Egy-két tény Egyenlítői Guineáról. Területe majd negyedakkora, mint Magyarországé, összesen alig fél millió ember lakja. Igen szegény körülmények között él a többség, a lakosság egyharmada pedig munkanélküli és a létminimumon él. Az egy főre eső havi átlagjövedelem 32 dollár.

- 2004-ben pedig indulni fog Athénban?

- Az egyszer biztos! Ez már csak azért is így lesz, mert nagyon sokan szeretnének ott látni engem. Számos újdonsült ausztrál úszóbarátom kikísért a repülőtérre Sydneyben, és megesketett, hogy Athénban mindenképpen találkozunk. Persze lehet, hogy ott sem nyerek érmet, de feltétlenül szeretnék újra indulni.

- Ehhez szükség van egy minimum ötvenméteres medencére és egy szakedzőre. Szóval ahhoz, hogy ott már komolyan vegyék, komolyan megmérettessék, a körülményeit jelentősen meg kellene változtatni, nem?

- Igen, ahhoz hogy eredményeim számottevők legyenek, szükségem van egy szakemberre, aki edzéseimet irányítja. Mostantól kezdve halálosan komolyan kell vennem a dolgokat, és profi módon kell készülnöm a következő versenyre. Bár hazám elnöke az egyik találkozásunk alkalmával, amikor elmeséltem neki a nehézségeimet, azt felelte, nem is egy, hanem két darab ötvenméteres medencét építtet nekem, csak maradjak. Na de, ha meg is épülnének ezek a medencék, honnan lenne igazi szakember, aki felkészít? Mert az az egy edző, aki nálunk van, leginkább csak a gyerekeket tanítja úszni, de behatóbban az úszástechnikai kérdésekben nemigen tudna eligazítani. Elnökünk persze erre is azt ígérte, hogy szakembert is szerződtet, de azt hiszem, én ezt nem tudom kivárni, mert ahhoz, hogy 2004-ben induljak Athénban, sürgősen el kell kezdenem a felkészülést.

- Hova készül? Európa vagy Amerika? Elhagyja Guineát?

- Legszívesebben Európába jönnék, mert ott él a két húgom is, így kapcsolatban maradhatnék a család egy részével. Arról nem beszélve, hogy Európa hozzánk közelebb van.

- Hogyan képzeli a további életét? Rendben van, most még úszik egy darabig és aztán mi lesz?

- Természetesen az egész életemet nem tölthetem úszással. Előbb persze - ha sikerül - megnyerem az olimpiát, de egy bizonyos életkor után az ember már nem képes versenyszerűen sportolni. Ezért aztán én szeretnék továbbtanulni valamilyen egyetemen, hogy amikor már nem úszom, rendes munkából is meg tudjak élni. Leginkább tengerészeti tudományokat, vagy távközléstudományt szeretnék tanulni.

Egyelőre Eric ott tart, hogy a legnagyobb sportcégek kívánják szponzorálni. A különben kizárólag olimpiai érmeseket támogató Speedo például hosszútávú szerződést kötött vele, aminek első jele az a speciális úszódressz, amelynek prototípusát Eric viselhette.

- Ugye azért mulattunk - és örülök annak, hogy ilyen önirónikus módon Ön is mulatott a saját történetén, pontosabban úszásán - , de azért ennek a történetnek mindenképpen van egy komoly vetülete. Az én számomra föltétlenül.
Miről szól az Ön története? Miről szól a sydneyi szereplés?

- Talán a kitartásról és az erőfeszítésről. Tehát hogy az embernek ki kell tűznie egy célt, és semmiképpen sem szabad menet közben feladni. Persze, nem könnyű kitartani, különösen olyan körülmények között, mint amilyen nálunk van, de ha az ember hisz magában, akkor a siker sem fog elmaradni. És aki kinevet engem, meg gúnyolódik rajtam, annak azt ajánlom, az csinálja utánam. Keljen minden hajnalban, próbálja kijátszani a szállodaigazgatókat, és minden nehézség ellenére naponta ússza le a maga távját csak azért, hogy bizonyítson.
Egyesek azt kérdezték: miért kell ekkora cirkuszt csapni a világ legrosszabb úszójának? Lehet, hogy én vagyok a világ legrosszabb úszója, de azt hiszem, egyben a legkitartóbb is. Szerintem az én személyemben ezt ünnepelte a világ. Például az Ausztrál Olimpiai Bizottság elnöke, amikor gratulált, ugyanezeket mondta nekem.
Persze, nehogy azt higgye, nem vagyok oda magamtól, nem én csináltam sztárt Eric Moussambaniból, hanem a világsajtó.

- Akárki akármit is mond, az én számomra Ön egy hős és tényleg örülök, hogy megismerhettem. Köszönöm szépen, hogy eljött Budapestre.

Ha jól megfigyelték, azért mégsem egyszerűen arról van szó, hogy valamilyen furcsa véletlen folytán egy civil kerül a rajtkőre, aki azután elússza a dicsőséget és közismertséget az évekig felkészülő profik elől, akik egész életüket arra tették föl, hogy egyszer nekik játszhassák a himnuszt.
Engem meggyőzött ez az Egyenlítői Guineából jött fiatalember arról, hogy jó helyen volt nála a közfigyelem, mert ő is mindent megtett azért, hogy ott lehessen Sydney-ben. És jó, hogy az élet néha ilyen igazságos. Ettől még persze az érem jó helyen van annak a nyakában, aki a legjobb időt úszta.

a lap tetejére


Vissza a nyitólapra



"...megmutatott valamit a sportból..."





























































































"...kb. egy hónappal az olimpia kezdete előtt tudtam meg..."





























































































"...el sem tudom sorolni, hogy mennyi híresség kért tőlem autogramot..."





























































































"...Én vagyok a legnagyobb, tehát az elsőszülött fiú..."





























































































"...Az olimpia óta - mondom - csak négy napot voltam otthon..."

























































































"...mindent megtett azért, hogy ott lehessen Sydney-ben..."