MATHIAS, A HŐS PILÓTA

Két gyerekkori álom megvalósulásról szólunk a következőkben: az egyik egy 17 éves kamaszé, aki egy szép napon arra ébredt, hogy személyesen veszi kézbe a kelet-nyugati kapcsolatokat; maga intézkedik a valódi enyhülés-politikáról.

Ő Mathias Rust, a német tinédzser, aki - talán emlékeznek még rá - teljesen illegálisan, egy modellnél alig nagyobb repülőgépen szerencsésen landolt a moszkvai Vörös-téren 1987-ben.

A másik gyerekkori álom tulajdonosa - természetesen - én vagyok. Az én esetemben a gyerekkor - ha lehet - még nagyobb túlzás, hiszen én már sikersóvár rádióriporter voltam, amikor eldöntöttem: ha törik, ha szakad, interjút csinálok a kölyökpilótával.

Mit mondjak? Ő egy kicsit rövidebb idő alatt teljesítette be a vágyát, hiszen neki az ötlettől a landolásig alig telt el néhány hónap, nekem meg 14 évet kellett várni rá, hogy kamera elé kerítsem.


- Mathias, mostanában hány órát van levegőben?

- Átlagosan havi 10-20 órát szoktam repülni.

- És a Karib tenger valamely térségéből indul? Mert ugye ez idő szerint ott él?

- Igen, a Karib tenger térségében.

- Mondja, miért titok az, hogy hol él és mivel foglalkozik?

- Sajnos, miután elég hosszú ideig híres, vagy inkább hírhedt voltam, kitartóan üldözött a sajtó. Egészen Közép-Amerikáig menekültem, hogy valójában szabad ember lehessek. Hiszen végül is az ember egyik legfőbb értéke, a szabadsága.

- Tehát akkor szándékosan akar titokzatosnak látszani? Nekem őszintén szólva az jutott eszembe, hogy akit egyszer mondjuk kémnek néztek - mint ahogyan Önt egyszer kémnek nézték -, az annyira beleéli magát ebbe a szerepbe, hogy egy idő után már akkor is a titokzatosság látszatát keletkezteti, hogy ha egyébként erre semmi oka.

- Nem, ezt maga rosszul gondolja. Én pusztán csak védeni akartam magamat, és amióta ott élek, nem is nagyon találnak rám a riporterek.

- Mégis mivel foglalkozik azon a bizonyos Karib tengeri szigeten?

- A legtöbb amit elmondhatok: export cégem van és különféle szigetekre szállítok, főleg élelmiszereket.

- Mennyire szórakoztatja manapság a teljesen tisztes polgári lét? Hiszen valaha ugye kalandvágyó fiatalemberként ismerte meg a világ.

- Tulajdonképpen én annak idején a 80-as évek második felében is nyugodt, polgári életet éltem, mint ahogy ma is ilyen az életem. Bár az is igaz, hogy ma már tudom is, hogy jobb kiegyensúlyozott, harmonikus életet élni, mint kalandosat. Valószínűleg az öregedéssel együtt jár az, hogy az ember szereti a dolgokat biztosnak látni maga körül.

- És Ön precíz napirend szerint éli az életét? Tehát dolgozik napi 8 órát, aztán sütteti magát a fehér homokos tengerparton a nappal? Szóval, úgy él, ahogy mondjuk a Karib tengeri szigetvilágban a legtöbben?

- Na, azért ez túlzás! Nincs fix napirendem, van úgy, hogy négy órát, van úgy hogy tizenkettőt dolgozom, ahogy éppen jön. És egyáltalán nem vagyok egy tipikus német, legalábbis abban a tekintetben, hogy tervszerűen élném az életemet, vagy esetleg túlzásba vinném a precizitást. Én hetekig teljes erőből dolgozom, aztán pár hónapig kikapcsolódom, egyszóval köszönöm jól vagyok.

- Hány éve él a Karib tengeri szigetvilágban? Egyáltalán miért ment oda?

- Úgy '95 óta telepedtem le itt, mert megismertem egy nőt, aki innen származik. És tudja, ennyi idő elteltével úgy hiszem, jól döntöttem. Ugyanis az a típusú nő, amely errefelé él, nagyon tetszik nekem, és mint mondtam: itt végre szabadon tudok mozogni, nem ismernek fel, nem lesik minden lépésemet, nem üldöznek a riporterek, tehát azt hiszem, tényleg ez így volt helyes.

- Hogyan szeretett bele a repülésbe?

- A repülés már kisfiúként is nagyon érdekelt. Úgy emlékszem 8-9 éves lehettem, amikortól kezdve megszállottja lettem a repülésnek, sőt arra is gondoltam, hogy ha megnövök, ilyen szakmát fogok választani. Sajnos, aztán kiderült: a látásom nem a legjobb, és mert szemüveges lettem, ezt a számításomat keresztül húzta az élet. De persze nem tudtam szabadulni a gondolattól, és úgy 17 éves koromban a repülőtér egyik éttermében helyezkedtem el, mint pincér. Jó egy év múlva egyébként éppen erről a repülőtérről indultam Moszkvába. 17 és fél éves koromban elkezdtem a pilótakiképzést és egy évvel később már meg is volt a jogosítványom a repülőgépvezetésre.

- Az első önálló útja hova vezetett?

- Kb. egy éve volt meg a jogosítványom, amikor az első alkalommal Koppenhágába repültem. Oda vittem egy kis gépet és persze vele együtt a szüleimet is. Végül is ők finanszírozták a kiképzésemet és úgy gondoltam, hogy legyen ez az ő jutalmuk.

- Egyébként Ön szüleinek a szeme fénye, féltett csemetéje volt? Így kell elképzelnünk az Ön gyerekkorát?

- Mi tagadás, próbáltak rám nagyon vigyázni, de mindig is önfejű gyerek voltam és kisfiúként, tinédzserként egyaránt mindig azt tettem, amit én akartam. Sokszor próbáltak meggyőzni arról, hogy bizonyos dolgok nem jól vannak úgy, ahogy gondolom, de én a leggyakrabban hajthatatlan maradtam. Az esetek többségében meg voltam győződve arról, hogy jó úton járok, és ez bizony a mai napig is így van. Természetesen mióta felnőtt lettem, körültekintőbb vagyok, de alapvetően továbbra is kissé, vagy tán nagyon is önfejű.

- És azt hogy találta ki annak idején, hogy elrepül éppen Moszkvába?

- Tudja, én mindig nagyon érzékeny voltam a politika iránt. Emlékszem, 13-14 éves lehetettem, amikor elkezdtek érdekelni a kelet-nyugati kapcsolatok, és miután 1985-ben Gorbacsov lett a Szovjet Kommunista Párt főtitkára, ő különböző hivatalos és nem hivatalos fórumokon gyakran hangoztatta, hogy szeretné a világ keleti és nyugati fele között a kapcsolatokat javítani. Én tulajdonképpen csak ezt a gorbacsovi kezdeményezést akartam megtámogatni. 1986-ban volt a Reikjavik-i Csúcstalálkozó, ami persze fiaskóval zárult, mert sem az amerikai kormány, sem a NATO nem volt hajlandó gyakorlati lépéseket tenni a béke irányába. Ekkor jutottam arra a végő elhatározásra, hogy akkor itt nekem kell tenni valamit, mégpedig valami olyasmit, ami megpróbálja a két blokkot egymáshoz közelebb hozni.

- Na, de miért éppen azt látta a legkézenfekvőbbnek, hogy a kelet-nyugati kapcsolatok összehozása érdekében elrepül Moszkvába? Szóval annyi fajta módja lehetett volna ennek. Mondjuk, hogy ír Gorbacsovnak, vagy biztosítja szimpátiájáról, mit tudom én. De, hogy repülőre ül a frissen szerzett jogosítványával, és egészen a Vörös térig meg sem áll... Hát, én már akkor is nagyokat csodálkoztam. Úgy gondoltam, hogy itt egy mindenre elszánt fiatalemberrel van dolgunk.

- Annak idején meg voltam győződve arról, hogy csak akkor lehet valami nagy dolgot elérni, ha az ember komoly kockázatot vállal. Én nem hittem a petíciók, a különböző kérvények, vagy jegyzékek erejében, a békemozgalmak pedig - mint láttam - nem sokra jutottak. És mert akkor ősszel a Persching-2 rakétákkal kapcsolatban sem változott semmi, az emberek többségében kialakult egy határozott félelem. Tehát elérkezettnek láttam az időt, hogy tegyek valamit. Úgy gondoltam, meg kell próbálni berepülni a Szovjetunióba, egészen Moszkváig. És mert én hittem abban, hogy a moszkvai kezdeményezések erőteljesebbek, mint a washingtoniak, Moszkva ügyét mentem segíteni, erősíteni a Szovjetunióba.

- És hogyan lehetett erre teljesen titokban felkészülni? Mert, amennyire utána olvastam, hát Ön még a szüleinek sem mesélt a tervéről.

- Mint mondtam, én egy öntörvényű fiú vagyok. És bár jó viszonyban voltam a szüleimmel, de úgy gondoltam, hogy ha megosztom velük a tervemet, tehát hogy engedély nélkül el akarok repülni Moszkvába, akkor ők minden erővel megpróbálnak visszatartani ettől.

- És az hogy volt? Szerzett egy térképet, gondosan kidolgozta az útvonaltervet, nyilvánvalóan engedélyeztetni kellett a repülési útvonalat, vagy én legalábbis naivan így gondolom. Szóval, hogyan lehetett abszolút titokban kidolgozni azt, hogy hogyan jut el az ember Németországból Oroszországba ill. akkor a Szovjetunióba?

- Végül is térképem volt, hiszen aki pilótajogosítvánnyal rendelkezett a térképkiadóktól bármilyen légi térképet be tudott szerezni. De nem egyenesen Moszkvába repültem, hanem előbb elmentem Helsinkibe és csak utána startoltam Moszkva felé. A gép egyébként 8 órát volt képes egyfolytában repülni. Számításaim szerint nekem csak 6 órára volt szükségem ahhoz, hogy Moszkvába érjek, tehát ha úgy tetszik, 2 óra tartalékkal is rendelkeztem.


(Mathias Rust és Friderikusz Sándor egy reptéren beszélgetnek)

- Egy éppen ilyen gép volt, egy pont ilyen típusú Cessna?

- Épp ilyen, csak fekete-fehér színű.

- Aha. Hát ez nem egy nagy gép. Szóval, már-már azt mondhatnám, hogy félelmet keltően kicsi.

- Lehet, de hát ez csak egy sportrepülőgép, mindössze négy személyes. Nekem még kicsit nagy is volt.

- Akkor szálljunk be és nézzük meg, hogy mi hol van a gépen.

- Tehát ez itt a repülőgép műszerfala. Például itt látható a mesterséges horizont, amelynek segítségével a repülőgép helyzetét lehet ellenőrizni. Ez különösen akkor fontos, ha rosszak a látási viszonyok, mondjuk felhőben repülünk, és nem lehet szabad szemmel megítélni, hogy milyen a gép helyzete. Aztán itt van ez az iránytű, erről például azt érdemes tudni, hogy ha beállítja az ember a megfelelő irányt, akkor a mágneses irányzék alapján jól lehet tájékozódni. Természetesen ez a repülőgép is rendelkezik magasságmérő szerkezettel, amelyről mindig le lehet olvasni, hogy csökken-e vagy növekszik a magasság.

Ez itt pedig a fordulatszámmérő, alatta több különféle navigációs műszer.

- És mai napig szerelme a repülés?

- Persze, ebből nem lehet kiszeretni. Ez az a szenvedély, ami ha egyszer rabul ejti az embert, ettől soha többé nem szabadul.

- Akár most is fölszállhatnánk, szóval készen áll arra?

- Hát, most azért az időjárás nem egészen alkalmas a repülésre, hiszen ha fölszállnánk, nem nagyon lehetne látni. De más időben szívesen elvinném egy körre, különösképpen, ha lenne Magyarországra szólóan is repülési engedélyem.

- Hát rám nem is számíthatna. Mert én ilyen kis gépbe be nem tenném a lábam, csak itt a földön.

(Mathias nevet)- Lehet, hogy kicsinek tűnik ez a gép, de állítom: semmi oka a félelemre.


- És hány hónappal a repülési jogosítvány megszerzése után vette fejébe, hogy ha törik, ha szakad, Ön elrepül Moszkvába a béke követeként?

- Ha jól emlékszem 1986. augusztusában lett meg a pilóta jogosítványom és olyan 100 repülési óra után, 87-ben indultam el Moszkvába. Tulajdonképpen ez a repülési idő elég sok, tehát azt lehet mondani, hogy én igencsak készültem ennek a komoly tervnek a végrehajtására.

- És jól tudom? Edzeni, mielőtt elindult a nagy útra, elment Izlandba? Amikor onnan visszatért akkor, nem kérdezték, hogy hol volt? Egyáltalán Önöknél ez hogy van? Egy gyakorlatilag gyerekpilóta addig repül, amíg el nem fogy az üzemanyaga?

- Aha. És hogy volt a belső sugallattal? Mert valami olyasmit olvastam, hogy tulajdonképpen azon az adott napon, amikor elindul Moszkva felé, valamiféle belső sugallatot hallott, valamiféle belső sugallat késztette arra, hogy induljon.

Ez pontosan így volt. Ugye Moszkvába tartva leszálltam Helsinkiben, ott durván 3 napot töltöttem, és ezt az időt arra használtam fel, hogy még egyszer föltegyem a kérdést a magam számára: vállalható-e a repüléssel együttjáró kockázat vagy sem. Kb. azt kellett meggondolnom, hogy vannak-e kilátásaim az akció sikeres végrehajtására, vagy mindösszesen az én elborult elmém torzszüleménye ez az egész.

És akkor - hiszi vagy sem -, a harmadik nap délutánján egy belső hang megszólított, és szinte kényszerített arra, hogy szálljak fel és induljak Moszkva felé. Nem teketóriáztam, azonnal belevágtam a nagy kalandba.

- Ez kinek a hangja volt, vagy minek a hangja? Békének a hangja, valamiféle természetfeletti erőnek a hangja? Milyen hang volt ez és kié?

- Valószínűleg a tudatalattimból szólt a hang, de mondhatom Önnek: nagyon konkrétan bíztatott arra, hogy induljak.

- És nem félt attól, hogy ezek az oroszok aztán nem tréfálnak, és nagyon-nagyon le fogják lőni?

- Persze, hogy féltem, hogy lelőnek, hiszen tudtam, hogy a Szovjetuniónak különösen a légiereje kiváló, emlékezzünk csak a koreai utasszállító gép lelövésére. Nekem is eszembe jutott, hogy ez bizony velem is megtörténhet. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a Gorbacsov-érában más szelek fújnak, és nem győzik a világ felé demonstrálni, hogy békülékenyek és könnyen barátkoznak. Azt csak reméltem, hogy nem én leszek az ellenpélda.

- Azt mondja meg hogy, hogy tudta kijátszani pl. az orosz radarokat?

- Meg sem próbáltam becsapni őket. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy kb. egy órával azután, hogy gépemmel átrepültem a szovjet határt, mellémszegődött egy orosz harci gép, és igen kis sebességgel többször is körberepült, amit én úgy értékeltem: a szovjet légierő már konstatálta, hogy behatoltam a légtérbe. Azt kell, hogy mondjam, én tudatosan az 1000-2000 méter közötti repülési magasságot választottam, és már csak azért sem akartam belopózni, mert akkor számítanom kellett volna arra, hogy lelőnek. De úgy gondoltam, hogy ha láthatóvá teszem magam, akkor inkább azt fogják hinni, hogy itt egy tisztességes berepülőről van szó, és nem a Szovjetunió ellenségéről.

- Ment, ment, tehát egyszer csak feltűnt ez az orosz vadászgép. Majd az egy darabig követte, aztán békén hagyta, hagy szálljon tovább az ország belseje felé?

- Nem mondom, tele volt a nadrágom, amikor a felhők közül egyszer csak előtűnt ez a szovjet harci gép, amely rámrepült, majd körbe-körbe, aztán hirtelen eltűnt, majd ismét előkerült és utána igen lassan, a bal szárnyam alatt elrepült. Képzelje el, annyira közel voltunk egymáshoz, hogy gyakorlatilag a két szovjet pilótát is láttam, amint narancsszínű overállban figyelnek engem, sőt többször is láttam a gép oldalán a jókora vörös csillagot is.

- Na hát, ha máskor nem, ekkor biztosan volt halálfélelme, mert ez tulajdonképpen az a pillanat volt, hogy nagy valószínűséggel tüzelni fognak Önre.

- Hát, amikor megláttam ezt az orosz gépet, annyira megbénultam és a szívem olyan hevesen kezdett el verni, hogy egyre görcsösebben fogtam a kormányt és szinte belepréselődtem a pilóta ülésbe. Féltem, rettegtem, de miután eltűnt a szovjet harci gép, még utána is percekig nem tudtam ellazulni.

- És szólt maga mellett a rádió, szóval hallgatott zenét vagy nem tudom én, ki volt téve valami ropi? Szóval mivel foglalta le magát, túl azon, hogy mondjuk követte az előre kigyakorolt útvonalat?

- Nem vittem magammal az útra sem rádiót, sem magnót. A ropi volt talán az egyetlen, ami hiányzott. Viszont volt rajtam bukósisak, ezt csak azért vettem föl, hogy legalább ez adjon némi biztonságot, ha már Istenre bíztam magam.

- És hogy nézte ki magának a Vörös teret? Még azt mondjuk el tudom képzelni, vagy el tudom fogadni, hogy Moszkváig eltalál az ember. Na, de hát azt megelőzően soha nem járt Moszkva légterében Ön, vagy legalábbis úgy tudom. Hogyan tudta becélozni, hogy pont a Vörös téren szálljon le?

- Hát ez volt a legjobb... Moszkváról ugyanis túl sokat nem tudtam, hiába is készültem föl alaposan. Az azonban világos volt, hogy a Vörös tér a város történelmi és közlekedési szempontból is legfontosabb része. Ezt mindenki tudja, az is, aki egyébként nem sokat tud a Szovjetunióról. Tehát azért jutottam arra az elhatározásra, hogy a Vörös téren szálljak le, mert úgy gondoltam, ha leszállásom híre bekerül az újságokba, a Vörös tér külön nyomatékot ad majd annak, hogy én valóban a béke követeként érkeztem.

- Bár az első gondolata az volt, hogy inkább a Kreml udvarára száll le, ugye, jól emlékszem? Azt miért is vetette el?

- Igen, először tényleg úgy gondoltam, hogy a Kreml belső udvarában szállok le, de egyrészt - ahogy fentről láttam - a Kreml udvara nem volt valami széles a leszálláshoz, másrészt pedig eszembe jutott, hogy ha ott szállok le, mivel nem sokan láttak, minden további nélkül elhurcolnak és akkor meghiúsul az én misszióm. Épp eleget hallottam a KGB-ről, olvastam a módszereikről, és féltem attól, hogy ha engem nem sokan látnak leszállni, márpedig egy zárt udvaron nem sokan láttak volna, az esetleges érdeklődésre azt mondták volna: a hír nem igaz. Ha viszont a Vörös téren vagy környékén landolok, - gondoltam - ezt az ügyet már nem lehet a szőnyeg alá söpörni.

- Bár ez nem a Vörös tér volt, nem az általunk "Krasznaja Plosadj"-ként ismert tér volt, hanem a Vörös térre vezető, tehát a folyót átívelő hidak egyike, ugye, ahol végül is landolt?

- Igen. Csakhogy a Vörös térrel meg az volt a probléma, hogy ugyan kétszer, háromszor valóságos mélyrepülésben elhúztam a tér fölött, de láttam, hogy itt akkora a zsúfoltság, hogy ez gondot fog okozni a leszállásnál. Egészen őszintén attól féltem, hogy amikor leteszem a gépet, esetleg elütök valakit, és akkor megint csak nem lehet rám pusztán úgy tekinteni, mint a béke követére. Miután tehát háromszor elszálltam a Vörös tér felett, mindössze 10-15 méter magasan, megláttam a Vörös tér melletti hidat és azonnal ezt választottam. Itt egy 8 sávos autóút vezetett, tehát minden szempontból elég alkalmasnak tűnt a landolásra.

- Vakmerő egy fiatalember. És minden zűr nélkül pl. meg tudta kerülni az autókat? Hát, a nyolc sávos autóútról van szó ill. hídról, nyilván ott ment a forgalom.

- Bármilyen furcsa, akkor éppen nem volt valami nagy forgalom. A híd fölött is legalább kétszer elhúztam és azt kellett tapasztalnom, hogy alig 5-6 autó közlekedik rajta. Állítólag a rendőrség lezárta a hidat.

- Hogy hogy? Miért zárta el? Nem várták magát. Nyilván nem az Ön kedvéért zárták le a hidat.

- Dehogy, nem miattam csinálták. Képzelje el, amikor ügyem a bíróságra került, hosszasan vizsgálták, hogy vajon a híd lezárását elrendelő rendőr együttműködött-e velem, vagy sem. Szegény parancsnok, alig tudta kimagyarázni magát, hogy ő bizony nem konspirált, hanem mert többször is látta a repülőt, úgy gondolta, filmet forgatnak, vagy valami ilyesmit, és óvni akarta az embereket az esetleges balesettől.

- Szóval még az is kérdés volt, hogy esetleg Ön a moszkvai rendőrök egyikével, másikával összejátszott annak érdekében, hogy nyugodtan le tudjon szállni? Egyáltalán milyen arcot vágtak a moszkvaiak, amikor meglátták a diadalittas pilótát, aki kiszállt a gépből?

- Az orosz emberek nagyon barátságosan fogadtak. Alig, hogy kiléptem a gépből, sokan rohantak felém, integettek, az arcokon csupa mosoly volt, mindenkit boldognak láttam. Két fiatal például rögtön angolul kérdezgetett, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Nekik tudtam először elmondani, hogy személyemben a béke követét tisztelhetik, és a kelet-nyugati világrész kapcsolatait érkeztem erősíteni Moszkvába. Na, ezek után ajándékok tömegével halmoztak el a helybeliek. Egyikőjüktől például kenyeret kaptam, másiktól gyümölcsöt, szóval úgy bántak velem, ahogy legmerészebb álmaimban sem gondoltam. Ekkor ért az első meglepetés, hiszen a korabeli német tankönyvekből én az orosz embereket gonosznak ismertem, mivel az oroszok imázsa elég rossz volt.

- És mennyi ideig tarthatott a barátkozás, amikor végre megjöttek a rendőrök és...? Egyáltalán letartóztatták Önt rögtön? Vagy tudtak valamit kezdeni ezzel a helyzettel? Hát nekik sem lehetett mindennapos gyakorlat, egy illegálisan a Vörös téren, vagy Vörös tér mellett leszálló pilótával megbirkózni.

- Több mint egy órán át eltartott, amíg a rendőrség feleszmélt. A hivatalos közeg körében bizony fejetlenség uralkodott, és a helyszínen lévő rendőrvezetők sem tudtak mit kezdeni velem és repülőgépemmel. Kb. fél órával azután, hogy leszálltam, egy nagy csajka érkezett a hídra, abból gondoltam, hogy ez az ember "valaki", mert rengeteg kitüntetés volt a mellén. Mint kiderült: ő volt a moszkvai rendőrfőnök, akinek tolmács segítségével elmeséltem, hogy ne tekintsenek rám ellenségként, én, Mathias Rust a béke követe vagyok Németországból. Az illető szeme kimeredt és megkérdezte: "Biztos, hogy ez az igazság? Ön nem kém?"

- Amikor elvitték, hogy megvizsgálják kém-e, vagy nem kém-e, akkor azért nem gondolt arra, hogy hát bizony nagyon komoly veszélybe keveredett?

- Lehet, hogy meglepem a válasszal, de én egyre nyugodtabb voltam. Miután megjelentek a KGB-sek is a helyszínen, tehát egyre több hivatalos ember, ők már beszéltek németül, és arcukról egyre inkább azt olvastam le, hogy értenek és megértenek engem. Valahogy megint megszólalt az a bizonyos belső hang és azt mondta: Mathias, itt veled semmi rossz nem történhet. Ráadásul mindvégig én is igen barátságosan viselkedtem velük: mosolyogtam, kedves voltam és bizakodó.

- Ismeri? Gyerekeknél szokott előfordulni, hogy nincs reális veszélyérzetük. Ez olyan, minthogyha az Ön felnőttkorára kitolódott volna, mintha nem lett volna Önnek reális veszélyérzete, nekem az a gyanúm.

- Szerintem ez nem így van. De ha van is valami igazság is abban, amit mond: a gyerekek érzelmi alapon sokkal jobban meg tudják ítélni a helyzeteket, mint racionálisan. Én is hallgattam az ösztöneimre és egyre inkább felszabadultam, mert úgy éreztem: misszióm beteljesült.

- És hogy bántak Önnel a rendőrök a későbbiekben?

- Engem nem a hagyományos rendőrök vizsgáltak, hanem az állambiztonság tisztjei. Végig az volt a benyomásom, hogy objektívan akarják kivizsgálni az ügyet, mert nagyon udvariasan azt mondták: Néhány kérdést kell feltennünk annak érdekében, hogy megállapíthassuk: milyen célból, hogyan került ide. De nem voltak türelmetlenek, nem sürgettek, és különösen nem voltak agresszívek.

- Milyen volt a cellája, mit adtak enni pl.?

- A cellám a Fortuvo börtönben volt, ami Moszkva központjában található, nem is olyan messze attól a helytől, ahol akkoriban csak külföldieket tartottak fogva, illetve olyan oroszokat, akik bűnügyek folytán kapcsolatba kerültek külföldiekkel.

- Ön pl. kivel volt egy cellában?

- Ha jól emlékszem egy ukrán társam volt, aki hála istennek beszélt angolul, mivel az illető angol tanár volt. Amíg börtönben voltam, ő volt - hogy úgy mondjam - a személyi tolmácsom, rajta keresztül tudtam kommunikálni a börtön teljes személyzetével.

- Ön nem tanult meg valamicskét oroszul?

- De, pár szót megtanultam, és akkor még beszélgetni is képes voltam oroszul. Ma már ezt nem tudnám megtenni.

- Ennyi évvel a történtek után nem is tud már egy pár szót oroszul feleleveníteni?

- De, egy pár szóra még emlékszem. Ugye, "hácsu dámoj, hácsuli csu", pl..

- Aha. Já gávárju, já gávárju páruszki, nyimnoská. Ti gáváris?

- Zdrászvujtye, szpasziba. Hát, csak ezekre emlékszem.

- 14 hónap volt ugye, amit ott le kellett tölteni?

- Igen, összesen 14 hónapot kellett a moszkvai börtönben töltenem.

- És mondjuk 2-3 hónap után azért nem keseredett el, hogy meglehetősen kilátástalan ez az egész? Tehát, hogy lehet, hogy az idők végezetéig eltart, egyrészt a vizsgálat, másrészt pedig mondjuk az ítélet után a büntetés.

- De, ez pontosan így volt. Egyre nehezebben telt az idő, s egyre gyakrabban elveszítette az ember a fejét. Eredetileg még reménykedtem abban, hogy megúszom a büntetést, mert bíztam a KGB-ben, hogy majd kinyilvánítják: tisztességes szándékkal repültem be az orosz légtérbe, és erre való tekintettel esetleg csak felfüggesztett büntetést kapok. De hát ez csak illúzió volt, hiszen megpróbáltak példát statuálni, hogy más embereket visszatartsanak attól, hogy esetleg kövessék a példámat.

- A bírósági tárgyalás szakaszában sokszor hangoztatta Ön, hogy végül is a békét jött népszerűsíteni? Egyáltalán ez enyhítő körülménynek számított?

- Nem is egyszer mondtam el a bíróság előtt, hogy értsék meg: a béke érdekében jöttem. De sajnos az ítélet indoklásában ezt figyelmen kívül hagyták. A bíróság ítélete azt hangoztatta, hogy csak fontoskodtam, a berepüléssel próbáltam meg világhírűvé válni, az egész béke missziót pedig csak kitaláltam, hogy mentsem magam. Ennyi évvel a történtek után megmondom Önnek az igazat, én akkor is, most is úgy gondolom, hogy ezt a véleményt hivatalos helyről erőszakolták a bíróságra, mert az akkori orosz vezetésnek muszáj volt a belső stabilitás illúzióját kelteni. Hiszen mit szóltak volna az emberek a világban ahhoz, hogy a nagy és erős Szovjetunió meghatódik egy tisztességes fiú érveitől?

- Nem volt valami alapja annak, hogy rendbe van, hogy a béke követeként is repült Helsinkiből Moszkvába, de hogy valamennyire szerette volna maga körül, hogy mondjam, felverni a világot, tehát hírt csapni Önnön magának?

- Ezt én egy kicsit másképp gondolom. Éppen azért tartottam fontosnak azt, hogy ezáltal híres legyek, hogy a békeküldetésem nagyobb hangsúlyt kapjon. Már megbocsásson, de ki az az őrült, aki az életét is kockára teszi csak azért, hogy híres legyen?!

- Abban azért biztos lehetek, ugye, hogy amikor 87. szeptemberében 4 év munkatáborra ítélték, akkor biztosan azt gondolhatta, hogy vége a világnak. Egyáltalán tudta, hogy mik azok a munkatáborok?

- Halvány segéd fogalmam sem volt erről, de mert kirendeltek mellém egy orosz ügyvédet, ő pontos leírást adott nekem az orosz munkatáborokról. Hát nem tűnt valami bíztatónak. Éppen ezért kegyelmi kérvényt nyújtottam be és reménykedtem abban, hogy esetleg idő előtt elengednek, de legalábbis abban, hogy kedvezőbb körülmények közé kerülök.

- Amikor váratlanul egy év két hónap után elengedték, akkor ez meglepte magát, vagy mindig is bízott ebben, hogy azért előbb-utóbb az Ön kérelme meghallgatásra talál?

- Persze, hogy bíztam ebben. Már csak azért is, mert azt tudtam, hogy a büntetés felének vagy kétharmadának eltöltése után, ha az ember jól viselkedik, szabadon engedik. De annak idején is az a bizonyos augusztusi nap, amikor szabadon engedtek, igazán nagy meglepetés volt.

- Tehát jöttek és közölték, hogy "Mathias, Ön ettől a pillanattól kezdve szabad, és mehet vissza a hazájába". Így volt?

- Igen. Egyszer csak kinyitották a cellám ajtaját és közölték: csomagoljam össze a holmijaimat. Hozták az öltönyömet is, Mire én megkérdeztem, hogy mi fog történni. "Öltönyt fölvenni, a dolgokat összecsomagolni!" - ez volt a tömör válasz. Meg kell mondjam, arra gondoltam, hogy talán most indulunk a munkatáborba. Csak az öltönyt nem értettem igazán. Aztán a börtönigazgató irodájába vittek, ahol már föl volt állítva egy kamera és várt rám a helyettes államügyész. Ekkor valami azt súgta, most talán mégsem a munkatáborba indítanak, hanem ennél nagyobb fajsúlyú dologról van szó. Végül is a tolmács közölte velem, hogy elnöki kegyelemben részesülök, tehát ettől a perctől kezdve szabad vagyok. Gyakorlatilag a mennyekben éreztem magam és talán föl sem fogtam, hogy egyszer s mindenkorra vége a büntetésnek. Estefelé aztán elvittek a seremetyevoi repülőtérre, ott a vizsgálótiszt átadott a német követség egyik alkalmazottjának, majd együtt beszálltunk az akkor induló Lufthansa-gépbe és három órával később, augusztus 3-án este megérkeztem Frankfurtba, ahol már várt anyám. Az öcsém nem jött ki elém, mert ő aznap dolgozott.

- Azóta egyébként nem járt Moszkvában? Tehát nem ment vissza egykori, egykori dicső tette helyszínére?

- De, 1994-ben visszamerészkedtem még egyszer Moszkvába és őszintén mondom, nagyon érdekes volt a dolgokat más perspektívából látni. A Székesegyházat, vagy akár csak a Vörös teret.

- Könnyedén beengedték Moszkvába ill. a Szovjetunióba?

- A beutazással semmi probléma nem volt, hiszen már annak idején, amikor a börtönből kiengedtek, közölték, hogy soha nem fogják megtagadni az én beutazási kérelmemet. Sőt, a legfőbb ügyész helyettese valami olyasmit is mondott akkor, amikor az elnöki kegyelem tényét közölte, hogy mivel a börtönben töltött egy év és két hónap alatt a Szovjetunió barátja lettem, igazán örülnének, ha egyszer visszatérnék.

- Tényleg? Szíves vendéglátás. De Gorbacsovval nem találkozott, már így szabad emberként?

- De, próbálkoztam vele. Egy szabad orosz rádióadó igyekezett nekem találkozót szervezni Gorbacsovval, de Gorbacsov emberei állítólag úgy értékelték, hogy ártana a főnök imázsának, ha velem találkozna. Bárhogy is legyen, Gorbacsovnak tudnia kellett, hogy nekem ezzel a berepüléssel komoly közöm volt ahhoz, hogy beindult a Szovjetunióban a peresztrojka.

- Hát akkor most kiderült, hogy tulajdonképpen az orosz peresztrojka az némiképpen összefüggésben van Mathias Rusttal is. Ugye jól értem most, amit mondott?

- Igen, jól érti. Az egész peresztrojka az én repülésem nélkül nem lett volna olyan átütő, mint így. Nyilván a repülésem nélkül is átalakult volna a szovjet politikai élet, de hogy az én esetem felgyorsította ezt a folyamatot, az biztos. Pl. az a tény, hogy a berepülésem miatt a légierő vezérkarának jó részét leváltotta Gorbacsov, azt jelentette, hogy egyúttal meg is erősödhetett ő, mert a korábbi, öregebb katonai vezetők igencsak Gorbacsov ellenesek voltak.

- Visszatérve a történtekhez. A Lufthansa gépével Ön hazaérkezik és számított arra, nyilván számított, hogy néhány hónapig attól kezdve Ön otthon a média császárává válik, hiszen mindenki nyilván az Ön kegyeit kereste, hogy nyilatkozzon neki.

- Mi az, hogy számítottam! A szüleim hónapok óta szinte csak arról írtak nekem, hogy a média egyre intenzívebben érdeklődik irántam. A németországi leszállás előtt a gép pilótája például azt mondta, hogy ő úgy tudja: legalább 500 újságíró fog várni. Éppen ezért a Lufthansa-gépét csak egy külső pályán engedték leszállni, és ha látta volna azt a rengeteg tribünt, ahol a fotósok, tévések, riporterek százai vártak.

- Engem meg iszonyatos fejfájás gyötört, szédültem, hánytam, úgyhogy nem volt valami felemelő ez a találkozás.

- Mamájával való első találkozáskor azért kapott két anyai pofont a tettéért?

- Dehogy kaptam. A mi családunkban nem volt divatban az erőszak. Anyuval átöleltük egymást és csak szó nélkül sírtunk.

- Mire fordította a sztorijával keresett pénzt? Mert hogy sok pénzt kereshetett, az nem kérdéses a számomra.

- Valóban elég sok pénzt kerestem a sztorimmal, de volt is mire költenem. Mivel a német államügyészség is hazaérkezésem után büntető eljárást indított ellenem, mondván, csalást követtem el azzal, hogy a bérelt kisrepülőgépet megtartottam, az ügyvédekre sok pénzt kellett fordítani. Végül persze, ezt az eljárást elejtették.

- Mi az, hogy a repülőgépet megtartotta? Hogy hogy saját tulajdonába vette azt követően, hogy megtörtént ez a kaland?

- Mint mondtam, ezt a kisrepülőt Moszkvába indulás előtt egy hamburgi társaságtól béreltem, és mert moszkvai leszállásom után az orosz hatóságok lefoglalták, papíron ez úgy tűnt, hogy én 14 hónapig tulajdonképpen nem szolgáltattam vissza a gépet. De ha már így alakult, jó kis üzletet kötöttem, ugyanis 20 ezer dollár fejében a gépet Moszkvából visszahozattam és találtam rá vevőt, mégpedig egy mániákus gyűjtő személyében, aki szinte meghalt azért, hogy ennek a sztorinak a legfőbb rekvizítuma a tulajdonába kerüljön. Ő éppen a díj négyszeresét fizette nekem, azaz pontosan 160 ezer márkát.

A német hatóságok persze nem bántak velem valami kesztyűs kézzel. Amikor a pilótaengedélyemet meg akartam hosszabbítani, megtagadták és egy speciális vizsgálatot rendeltek el, amely legfőképpen elmebeli állapotom milyenségére szorítkozott volna. De ezt én kerek-perec megtagadtam.

- A vizsgálat egyébként azért volt, mert esetleg arra gyanakodtak, hogy Ön bolond?

- Talán ilyen durván ők sem gondolták, de azzal gyanúsítottak, hogy kiszámíthatatlan vagyok és túlontúl spontánul reagálok a helyzetekre. Márpedig szerintük tartani kellett attól, hogy ha egy ilyen egyén ismét repülési engedélyhez jut, esetleg újból bármire képes lesz.

- Volt-e olyan eset az életében a későbbiekben, hogy összetűzésbe keveredett a törvénnyel?

- Sajnos igen, másfél évvel azután, hogy kiszabadultam, szerencsétlen módon valakinek sérülést okoztam, és ezért el is ítéltek. De ez már egy másik történet.

- Hogy mi történt? Valakinek sérülést okozott?

- Moszkvából való szabadulásom után bő egy évvel polgári szolgálati időmet töltöttem egy kórházban. És valaki nagyon megsértett. Tudja, annak idején nagyon labilis voltam lelkileg és idegileg egyaránt, és mert az illető durván bánt velem, elveszítettem az önuralmamat és olyat tettem, amit nem lett volna szabad: komoly sérülést okoztam neki.

- A sajtó erről - legalábbis, ahogy utána néztem - kicsit másként számolt be, valami olyasmit írt, hogy ott a kórházban beleszeretett egy nővérbe, el akarta venni feleségül, a nővér ellenállt és ezért Ön többszörös késszúrással megsebesítette a hölgyet.

- Valóban. A német sajtó széltében-hosszában ezt írta. De sem én, sem a családom az ügy részleteiről nem nyilatkoztunk. Az újságok verziója volt az, hogy csaptam a szelet ennek a bizonyos nővérnek, meg akartam csókolni, és mivel ő elutasított, többször is megszúrtam késsel. De ez hazugság. Legfeljebb így könnyebben el lehetett adni az újságokat.

- A nő túlélte?

- Igen. Könnyebb sérülésekkel megúszta, de szó sem volt súlyos sérülésekről, amit az újságok és a tévék kitaláltak, mint hogy az egésznek sem volt semmi köze a szerelemhez. Azt persze elismerem, hogy a hölgynek utána hosszan súlyos depressziói voltak. Valószínűleg én is depresszióssá váltam volna, ha valaki engem megtámad és sérülést okoz.

- És ezért a tettéért megbüntették?

- Összesen 29 hónapra ítéltek, de 11 hónap után szabadultam.

- Hogy végül is elhagyta Németországot, abban szerepet játszott ez a büntetés, tehát mindenképpen el akart menni Németországból, hogy eltűnjön az emberek szeme elől?

- Nagyon nehéz volt nekem is és a családomnak is akkoriban. Nyilván, ez is az egyik oka volt annak, hogy úgy döntöttem: jó messzire megyek, ahol tiszta lappal kezdhetek és szabadon élhetek.

- Végül is aztán megnősült, ugye?

- Igen, előbb 1991-ben egy lengyel nőt vettem feleségül, akit Hamburgban ismertem meg. De ez a házasság csak 3 évig tartott, utána egy darabig egyedül éltem. Majd találkoztam a második feleségemmel, akivel most már majd’ négy éve vagyunk házasok és boldogok. Ebben az asszonyban bízhatok, szeretjük, tiszteljük egymást és róla egészen pontosan tudom, hogy soha nem fog elhagyni. Gyerekeink egyelőre még nincsenek és hogy mit hoz a jövő, azt egyelőre nem tudom.

- És manapság már megnyugodott? Tehát ez idő szerint már nincsenek ilyen békemozgalmár ambíciói?

- Hát, azt hiszem sokat változtam az elmúlt években. Egy ilyen repüléses kalandot talán már idegileg sem tudnék elviselni. És közben törvénytisztelő ember lettem, szinte a végletekig, tehát már csak ezért sem vállalkoznék hasonló kalandra. Nézzen rám, én most 31 éves vagyok, amikor pedig berepültem a Vörös térre, 18-19 voltam. Természetesen másképp láttam az életet akkor, mint ma.

- Azon tűnődöm itt, hogy milyen ember, vagy kicsoda ez a Mathias Rust. Oly sok mindenen ment keresztül itt az elmúlt 15-18 évben és olyan ellentmondásos az a kép. Ön hogyan ajánlaná saját magát mondjuk a nézőink figyelmébe?

- Hogy ki vagyok? Lehet, hogy jó színész, vagy egyszerűen csak egy most éppen lefojtott vulkán. Miközben megpróbálom magam egyértelműnek mutatni, tudom, hogy tele vagyok ellentmondásokkal. Hol jéghideg vagyok, hol forró. Voltaképpen mindaz vagyok, ami ma a világon lehetséges.

- Hallunk még magáról? Mit gondol?

- Hát, ahogy magamat ismerem, egy szép napon még biztos fognak hallani rólam. Hogy milyen ügyben, az majd kiderül. De azért remélem, hogy inkább jó hírnek leszek az alanya.

- Ígérje meg, hogy nekem adja az első interjút. Ne kelljen sorba állnom a többivel.

- Ezt megbeszélhetjük.


Furcsa arra gondolni, hogyan lehet meg Mathias Rust a világhír nélkül, amibe ugyan csak másodpercekre kóstolt bele, de mégis élete legnagyobb kalandját jutalmazta a világsajtó, és jutalmazta a KGB is azzal a 14 barátságos hónappal, amit Moszkvában vendégeskedhetett.

Mégis, nem tudom Önök hogy voltak vele, de én valami jellegzetes csillogást láttam a felnőtt és még mindig titokzatos Mathias Rust szemében; szerintem még akar valamit az élettől és mintha ezt sejtette volna pár titokzatos mondatával is. Pedig az ember azt gondolná, hogy aki életében egyszer megvalósította az álmát, az azután nyugodtan élhetné a kiegyensúlyozott nagypolgárok életét - mondjuk Hamburg környékén. És ha jól megy neki, csinálhatna a kertjében egy nagy hangárt, néhány csinos Cesná-val, és mesélgethetné a kis Mathiasnak vagy Hansnak, hogy milyen időjárási viszonyokra kell számítani, amíg az ember Moszkvába ér.


képek a forgatásról
a lap tetejére


Vissza a nyitólapra






"...Két gyerekkori álom megvalósulását láthatják..."

























"...mivel foglalkozik azon a bizonyos Karib tengeri szigeten?"

































"...17 és fél éves koromban elkezdtem a pilótakiképzést..."

































"...Ekkor jutottam arra a végő elhatározásra..."

































"...Épp ilyen, csak fekete-fehér színű...."

































"...olyan 100 repülési óra után, 87-ben indultam el Moszkvába..."

































"...Persze, hogy féltem, hogy lelőnek..."

































"...És hogy nézte ki magának a Vörös teret?"

































"...megláttam a Vörös tér melletti hidat és azonnal ezt választottam..."

































"...Több mint egy órán át eltartott, amíg a rendőrség feleszmélt..."

































"...Ön pl. kivel volt egy cellában?"

































"...sokszor hangoztatta Ön, hogy végül is a békét jött népszerűsíteni?"




































































"...akkor most kiderült, hogy tulajdonképpen az orosz peresztrojka..."

































"...Mi az, hogy a repülőgépet megtartotta?"



















































































































"...És ha jól megy neki, csinálhatna a kertjében egy nagy hangárt..."