1991. szeptember 18-án megjelent egy, addig talán nem annyira ismert fiatalember az Önök képernyőjén és a következőket mondta: "Jó estét kívánok! Miután így a televízió képernyőjén keresztül nemigen volt módom találkozni Önökkel a legutóbbi időkig, mindenekelőtt bemutatkoznék: Friderikusz Sándor vagyok és mától havonta, havi rendszerességgel meginvitálom Önöket Az én mozimba. Az én mozim-ban tulajdonképpen hétköznapi történetek - hogy úgy mondjam - hétköznapi mesék és hétköznapi hősök fognak szerepelni. Ugyanis, hogy ha nézik a televíziót - és bizonyára velem együtt sokan nézik -, az utóbbi időben különösképpen azt kellett tapasztalnunk, hogy persze, vannak interjúk, vannak beszélgetések, okos meg okoskodó álbeszélgetések, főleg a politika területéről, de ezek a mindannyiunkat érintő hétköznapi mesék, mintha kivesztek volna. Pedig, hogy erre a műfajra - különösen az ilyen időkben, mint amilyeneket mostanában élünk -, mennyire szükség van, arra bizonyság, hogy volt egy sorozat, Vitray Tamás: Csak ülök és mesélek című műsorsorozata, amely valami ugyancsak hasonlót próbált szolgálni, aztán ki tudja mi okból, megszakadt. Ilyenformán Az én mozim megpróbálja ezt a tiszteletteljes hagyományt folytatni.
Szóval, visszatérve a hétköznapi hősökre és hétköznapi mesékre, tapasztalni fogják - legalábbis ez a műsorkészítők szándéka -, hogy azért ezek a hétköznapi hősök adott esetben egyáltalán nem hétköznapi módon vágták ki magukat különböző élethelyzetekből. Úgy is mondhatnám, hogy egyes esetekben már-már példaértékű mindaz, amit mutatnak, illetve tanúsítanak. Persze nem kell arra gondolni, hogy ilyen - hogy is mondjam csak - morális sztahanovistákat fogunk itt felvonultatni, hanem egész egyszerűen mindennapi embereket. Legyen elég ennyi magyarázkodásképpen, talán már több is, mint kellene, és én abban a reményben indítom el a mai vetítéssorozatot, hogy mondjuk az első, de ha nagyobb hitű vagyok, akkor a második alkalommal még bizalmat szavaznak nekem akármilyenre is sikeredjék ez Az én mozim, és ha azok után se váltom be a hozzám fűzött reményeket, akkor sújtson a legrosszabb: még a környékére se jöjjenek Az én mozim-nak." Furcsa érzés újraolvasni ezt a majdnem tízéves szöveget. A televízióban többnyire nagyon gyorsan avulnak el díszletek, műsorok - nem ritkán a személyiségek is. Műfaji sajátosság. Kivételesnek számít, ha valami maradandót sikerül létrehozni.
Ezt a kis bevezetőt azonban ma is érvényesnek érzem. Talán azért, mert az igény az emberi történetekre sosem fog meghalni. A honi televíziózás piacosodása az utóbbi években azonban száműzte az ilyen típusú műsorokat. Engem pedig, ahogy jártam az országot, a legkülönbözőbb helyeken a legkülönbözőbb emberek állítottak meg a kérdéssel: mikor folytatom Az én mozim-at? Mindig szerettem kísérletezni. Úgy döntöttem: újrakezdem. Abban a reményben, hogy a Friderikusz: Az én mozim folytatódik... elődjéhez hasonlóan élvezni fogja majd az Önök bizalmát. Hogy Önök szerették ezt a műsort, tanúsítja, hogy alkalmanként 3-3,5 millióan voltak kíváncsiak rá. A szakma pedig Pulitzer-díjjal jutalmazta. Így kaptam meg - huszonkét év rádiós-televíziós munka után - első hazai szakmai elismerésemet. Bár mindjárt a legrangosabbat... Tehát újra nyit Az én mozim. Foglaljanak helyet! Jó szórakozást! 
Friderikusz Sándor a lap tetejére
|
