Pulitzer József

Pulitzer József alkalmatlan - állapította meg az angol, a német majd a francia hadsereg sorozóbizottsága. Hiába Budapesten szerzett klasszikus műveltsége, nyelvtudása; gyenge a tüdeje és erősen rövidlátó. Nem való katonának

Pedig az ifjú Pulitzer kalandokra vágyott, mint a történelem során minden tizenéves - bár a XIX század romantikus második fele különösen kedvezett a kalandoroknak. Józsika 1847. április 10-én született Makón egy módos gabonakereskedő fiaként, de nem fűlt a foga a kereskedelemhez vagy a hivatalnoki pályához. Így amikor Németországban a polgárháborús Amerika egyik uniós toborzótisztje végre alkalmasnak találta, nem sokat tétovázott: átkelt a Nagy Vízen.

Tíz hónapig volt Lincoln katonája, bár csatának még a közelébe se került. Az elsők között szerelték le. Az akkori Vadnyugaton sokféle szakmát kipróbált, de se béresnek, se kubikosnak, se kocsisnak nem vált be. Jobb híján, végső elkeseredésében beállt egy német laphoz, a Westliche Post-hoz riporternek. Innen is majdnem távoznia kellett, de a tulajdonosok hamar rájöttek, hogy az olvasók Pulitzer színes sztorijai miatt veszik a lapot. Pulitzer József és legfőbb támogatója, a közönség végre egymásra talált.

Az akkori újságírás köszönőviszonyban sem állt a maival. Az elfogulatlan tájékoztatás ismeretlen fogalomnak számított. A század utolsó harmadának újságjai vadul pártosak voltak, céljuk a népnevelés, a „helyes” politikai és erkölcsi magatartás sulykolása volt. Érthető, hiszen ezért kapták a fizetésüket: a Fehér Ház hatvan újságírót alkalmazott főállásban, a kongresszusi ellenzék szintén. Ennyit a független sajtó lehetőségeiről.

Az egyetlen kivétel 1835-ben jelent meg, alapvető fordulatot hozva az amerikai újságírás történelmében. Szinte hihetetlen, de ez a lap pártfüggetlen volt, sőt még híreket is közölt! Kár, hogy tanárosan szikár, száraz mondatai végtelenül unalmasak voltak. Egy akkori rikkancsnak nehéz dolga lehetett, ha el akarta adni. Nem valószínű, hogy tódult a nép az ilyen lapidézetek hallatán: „Várhatóan erősödik a megfontolt, ám mégis a vasútfejlesztésbe fektetők tábora az óvatoskodó agrárfelhalmozókkal szemben!!! Szenzáció!!!”

Pulitzer ötlete pofonegyszerű és korszakalkotó volt: legyenek a hírek frissek és szórakoztatóak egyszerre. Ő jött rá elsőként arra, hogy egy modern újságnak a viharos gyorsasággal fejlődő Amerikában két igényt egyszerre kell kielégítenie: a pontos, objektív hírszolgáltatást és a kalandvágyó pletykaéhséget. A tények és az érdekesség párosítása akkoriban annyira bizarrnak tűnt, hogy a főszerkesztő magából kikelve kérte ki magának a „katyvaszos” ötletet. Talán még az olvasószám növekedése sem tudta volna megmenteni az ifjú titánt, ha addigra nem vásárol magának részesedést a lapban. Így azonban a Westliche Post profilt váltott. A példányszáma egy hónap alatt megnégyszereződött, Pulitzer 25 000 dollárért adta el a háromezerért vásárolt lapot. Az összeget egy másik lapba fektette: 1864-ben megvette St-Louis két másik, angol nyelvű lapját. A Pulitzer-sztori elkezdődött.

Az újdonsült sajtócézár még riporter korában olyan népszerű lett, hogy egy éven belül beválasztották Missouri állam törvényhozásába - republikánus jelöltként egy demokrata körzetben. Két év múlva főszerkesztő és résztulajdonos; ekkortájt tűnnek fel az első Pulitzer-epigonok. Az eredeti Pulitzer gazdag republikánus képviselőből hamar demokrata párti üzletember lett. A társaságban már kevésbé számított népszerűnek: de ezt inkább annak köszönhette, hogy nem volt hajlandó - mint jó laptulajdonoshoz illik - pisztolypárbajt vívni azzal az újságíróval, aki egy vita hevében lelőtte legjobb tollú publicistáját. Féltette a szemüvegét. Inkább áttelepült a békésebb New Yorkba és megvette a The World nevű újságot. A lap színvonaláról csak annyit érdemes tudni, hogy az eredeti tulajdonos azért szeretett volna megszabadulni tőle, mert - banktisztviselő létére - ő maga is unalmasnak találta. Az adásvétel napja 1883. május 10-e.

Két évvel később ugyanez a lap hatalmas szalagcímmel és képekkel számolt be az amerikai flotta egyik akciójáról a manilai öbölben. A konkurens „komoly” újság ugyanezt a hírt száraz tényként közli: 479 darabot adtak el belőle. A The World-ből negyedmilliót.

A Kubáért vívott spanyol-amerikai háború idején (1898) a tények és a szenzációk egészséges aránya vészesen eltolódott a felszínes szenzációhajhászás felé. Ezt Pulitzer-kutatók a nagy vetélytárs, William Randolph Hearst harcbaszállásával magyarázzák. Hearst ugyanis elhatározta, hogy saját fegyvereivel győzi le vetélytársát. A sajtótörténet első nagy háborújának kezdeti lépéseként arra törekedett, hogy az ő lapja, a Journal legyen a gyorsabb egy-egy hír megszerzésében. Pulitzer persze nem hagyta magát. Hearst elkezdett „zaftosabban” tálalni. Aztán érdekesebb híreket szerezni. Végül hírt csinálni. Ha nem volt miről írni, ügyeket kreáltak: elindultak az újságírói nyomozások adócsalók, szerencsejátékosok és uzsorások ellen. Hearst egészen addig elment, hogy létrehozta a „sárga” sajtót - azért hívják így, mert sárga papírra nyomtatták, hogy feltűnőbb legyen -, amelynek már köze sincs a valósághoz. Az olcsó tartalom mellett pedig maga lap is egyre olcsóbb lett. Egyedül a példányszám számított. Hearst végül már egy centért adta a Journalt. Ez a háború odáig fajult, hogy a tudósítások színvonala vészesen leromlott: az utcai pofozkodásból maffiaháború lett, a kubai függetlenségi mozgalom híreiből pedig spanyolellenes háborús uszítás. Többen állítják, hogy a konfliktus kirobbantásáért is a két sajtócézár tehető felelőssé.

Szerencsére Joseph Pulitzer pályáján ez csak egy kitérő volt. Megelégelte a „bulvárkodást”, visszavette a szalagcímek harsány hangját és visszatért az érdekes hírekhez. Igazi öröksége a „new journalism”, az új típusú újságírás, amely legfőbb küldetésének nem csupán a hírközlést, hanem a közszolgálatiságot tekinti. A The World klasszikus korszakában ennek volt a megtestesítője: egyik arculata, a szenzációkkal és hétköznapi botrányokkal fűszerezett hírszolgálat békésen megfért az úgy nevezett szerkesztőségi oldallal. Itt kaptak helyet a színvonalas hírmagyarázatok és a reformokat követelő cikkek.

Pulitzer ugyanis a társadalmi haladás eszközévé, sőt rettegett fegyverévé tette lapját. Rájött, hogy a sajtó - hatalom. És igyekezett ezzel a hatalommal nem visszaélni. Az amerikai vadkapitalizmus klasszikus korszakában teljes anyagi és politikai függetlenségének köszönhetően a politikai kontroll szerepét töltötte be. Elnököket tudott hatalomra segíteni, vagy hatalmukban megingatni. A demokráciának mélyen elkötelezett, politikus alkat lévén azt vallotta: „a világon a legnagyobb morális hajtóerő a nyilvánosság”. Tudta, hogy egy ország szabadságának a sajtó szabadsága a legjobb fokmérője.

Elsőként ő jelentetett meg tényfeltáró riportokat. Riporterei inkognitóban vizsgáltak visszásságokat, gyanús eseteket. Az oknyomozó újságírás egyik úttörője, Nelly Bly ápoltként felvetette magát egy bolondokházába, hogy igazán hiteles forrásból számoljon be arról, milyen nyomorúságos körülmények között élnek az ottani szerencsétlenek. Pulitzer közölte a cikket, amelynek nyomán törvény is született a betegek érdekeinek védelméről. Miss Bly lett az első kiküldött tudósító. Ráadásul egyből globális tudósító: egyik útján 78 nap alatt megkerülte a Földet. Kollégáival együtt létrehozták a „sokkoló” újságírást, melynek elve, hogy magának a valóságnak kell sokkolnia. Az igazi újságíró nem kitalálja a szenzációt, hanem felfedezi és megmutatja.

Mindez persze nem születhetett volna meg Pulitzer támogatása nélkül, aki az első elveiben és gyakorlatában egyaránt modern újságcsinálónak számít. Hiteles érdekességre törekedett. Fénykorában két lapja összesen nyolcszázezer példányban jelent meg. Ő az első magyar, aki - a nyolcvanas évek közepén - bejutott az Egyesült Államok Kongresszusába. Nevét emléktábla őrzi a Szabadság-szobor sarujánál: neki köszönhető, hogy a Hölgy talapzata elkészült. Egyedül Joseph Pulitzernek volt annyi tekintélye, hogy összeadattassa a New York-i lakossággal az elkészítéséhez szükséges százezer dollárt.

Az modern amerikai újságírás „atyja” addigra gyakorlatilag megvakult, és az idegei is tönkrementek. A legkisebb zajt sem viselte el, egyre több titkárra volt szüksége és egyre több hangszigetelt falat húzott maga köré. Végül egy jachtra költözött Észak-Karolinában, itt élt 1911. október 29-én bekövetkező haláláig.

A New York-i Woodlawn temetőben nyugszik. Végrendeletében félmillió dollárt hagyott a New York-i Metropolitan Múzeumra és a város szimfonikus zenekarára. Valamint félmilliót a nevét viselő alapítványra és a díjra. Életében megteremtette egy szakma normáit, halálában egy intézményt, amely ezt a szakmát tanítja és egy díjat, amely legjobbjait elismeri.

Fejezetek a Pulitzer-díj történetéből
Joseph Pulitzer-emlékdíjasok 1991-1999

a lap tetejére


Vissza a nyitólapra
"...módos gabonakereskedő fiaként..."








































"...Féltette a szemüvegét..."














































"...Pulitzer közölte a cikket..."