Mosolygó gyerek, vagy egy helyes kutya, esetleg a kettő együtt - azt mondják, ez a sikeres film biztos receptje. És ami igaz a filmre, igaz a TV-re is.

Engem mégsem csak a siker reménye vonzott egy, a Gyerekszájhoz hasonló műsor elkészítésében. Egyszer - sajnos már nem emlékszem hol, - egy kiállítás sarkában láttam egy lakásbelsőt. Hatalmas székek vettek körül egy kétméteres asztalt, és a kilincs magasan a fejünk fölött csillogott, elérhetetlenül. A faliképeket már alig láttuk. Még a parkett repedései is óriásiaknak tűntek.

Ennek a saroknak az volt a címe: Így látják a gyerekek.

Engem pedig érdekelni kezdett: hogyan is látják a gyerekek nemcsak az otthonukat, de az óvodát, a társaikat, a szelet és a kutyákat, a csokifagyit és a karácsonyt, de legfőképpen hogyan látnak minket, felnőtteket?

A gyerekek ugyanis még nem tanultak meg sok olyan dolgot, amit később a folyamatos alkalmazkodás következtében mi talán túlságosan is jól tudunk. Minden körülmények között őszinték; ami a szívükön, az a szájukon. Nincs bennük semmi felesleges tekintélytisztelet. Tele vannak kíváncsisággal. Van fantáziájuk. Van idejük olyan dolgokat is észrevenni, amelyek mellett mi már szó nélkül elmegyünk.

Egyszóval: tanulhatnánk tőlük. Engem például megtanítottak kacsintani - bár még fejlődnöm kell -, tejbegrízt főzni, arra, hogy kicsoda a "szerelmi fogyatékos", és hogy hogyan kell levelet írni a gólyának.

Nagyon sokat nevettünk. Sokszor meglepődtem. Időnként majdnem zavarba jöttem. És az engem ért rangos elismerések közé tettem a hétéves Dani szavait, amikor azt mondta: "Nekem eddig két barátom volt: a Tomi meg a Dávid. Most már három van: a Tomi, a Dávid, meg Te."

Érdemes odafigyelni rájuk! Nemcsak a képernyőn…